A Nap még süt, de ereje már nincs. Ősz közepe van. A fákról hullanak a levelek, sárga-piros lombszőnyeggel borítva be a várost. Párizs ilyenkor a legszebb. Hűvös van, a levegő nyirkos és ködös. Az ég olyan vad, olyan erős kék, amilyen nyáron sose. A szél játszik a falevelekkel, és port fúj az emberek szemébe. A tereken már megjelentek a varjak. Kárognak és lehullott diót eszegetnek. Sophie nem fázik, de a lehelete ott gomolyog előtte, mintha füst lenne. Kiskorában ilyenkor mindig azt játszotta, hogy cigizik, Nagynak érezte magát tőle. Azóta már utálja a cigit. Ilyen dolgok járnak a fejében miközben sétál. Az út tele van pocsolyákkal. Mind más formájú. Van amelyik tiszta és az alján látszanak a kis kavicstörmelékek. Némelyik úgy néz ki, mint a barna festékesvíz, vagy szivárványszínű olajfoltok úsznak benne. Sophie mindig megnézik őket. Megnézi a fákat, virágokat, madarakat, felhőket is. Szereti az embereket, őket is folyton figyeli. De a tömeget gyűlöli. Nem lát át rajta. Túl sok és valahogy egységesen hülye. Most épp egy pocsolya előtt áll. Hirtelen beleugrik a közepébe. A járókelők rosszallóan néznek rá, ő meg csak nevet. – Miért zavarja őket, ha boldog?- Mindenkiben ott van a gyerek, akit ha nem engednek néha ki, teljesen befásulnak. Hát Sophie nem ilyen ő rengeteget játszik a sajátjával. Ez sokakat zavar, mert ettől kiszámíthatatlan lesz. Néha még kislány, máskor felnőtt. Sokszor maga sem tudja ki és mi is valójában. Bemegy egy kávézóba. Pici és sötét a hely. Meleg van, nagy a füst, de kellemes pipaillat terjeng. A barna falra piros és narancs motívumokat festettek. Ablak nincs, a lámpák gyengén világítanak. A bejárat melletti nagy fekete fogasra felakasztja a kabátját. Leül a bárpulthoz. Gyakran jár ide, a pincérek már ismerik. Csak őszilevet rendel, közben kutatva néz körül, mintha keresne valakit. A színpadon három fiatal srác és egy lány áll. Nem sokkal idősebbek nála. Hangszereket pakolgatnak, ide-oda rohangálnak, látszólag elég idegesek. Az egyik magas, szőke, hosszú hajú fiú a nyakába akaszt egy fekete Gibsont- Sophie odavan azért a gitárért-, és elkezdi hangolni. Szürke halálfejes pulcsi van rajta, és valamit magyaráz a mellette álló basszusgitárosnak, aki egyfolytában nevet. Nagyon aranyos mosolya van, és hihetetlenül hosszú ujjaival egy Fender Jazz Bass-t penget kissé zavartan. Haja sötétbarna és mindig kócos. A lány farmert pulcsit és edzőcipőt hord, nyakában egy vastag sál. Zöld szeme és rövid, fekete haja van. Épp a mikrofont próbálgatja, egyik lábáról a másikra áll és nevetve, de kérdőn néz a társaira. A másik gitáros segít neki, akinek tűzvörös rövid hajához nagyon jól megy a piros gitárja. Szemmel láthatóan egyre oldódnak és már kezdenének is lassan, de valami még nincs rendben. Valami hiányzik még. Sophie már türelmetlen. Egyszercsak befut még egy fiú. Nagyon szép és tiszta arc van. Barna félhosszú haja kicsit belelóg a szintén barnán csillogó szemébe. Farmer és szakadt tornacipő van rajta, kezében egy tucat dobverő. A közönséget fürkészi, rögtön kiszúrja Sorhiet, aki szintén őt nézni. Egymásra mosolyognak, aztán beül a dob mögé, megadja az ütemet, és játszani kezdenek. A lány rekedtes, búgó hangja először bátortalanul cseng, de hamar belejön. A fiúk rutinosabbak, rajtuk nem látszik, hogy izgulnának. Csak saját számokat játszanak, angol, néha francia szöveggel. Kicsit jazzes, rockos stílusban. Sophie csak a dobost figyeli, aki az utolsó szám előtt bemondja, hogy azt Sophie-nak küldi. Sophie érzi, hogy elvörösödik, belekortyol az italába, csak, hogy csináljon valamit. Mindenki őt nézi. Nagyon utálja ezt a helyzetet. Alig várja, hogy vége legyen. Tekintetük folyton összetalálkozik, ilyenkor egymásra nevetnek. Ahogy befejezik a koncertet, a dobos leugrik a színpadról, odafut hozzá és megcsókolja. - Miért nem jöttél oda az elején?- kérdezi - Így is késtél, láttam, hogy már kezdtek, minek húztam volna az időt? - Tudod, hogy a koncert mindig várhat! - Persze, de Christian, menjünk már, mert Francise-ék megölnek, ha nem segítesz pakolni! Hihetetlen, hogy mennyi energia van ebben a fiúban. Állandóan pörög. 20éves, egyetemista, újságíró lesz, és Sophie imádja. Az utcán áll az egész banda, kellőképpen részegen. - Gyertek már, nem igaz, hogy mindig rátok kell várni- kiabál a basszusgitáros egy üres vodkásüveggel a kezében. Mind a hatan bezsúfolódnak a kocsiba, a három gitárral. Christian vezet, mert rajta kívül csak a lányok józanok. A többiek hátul fetrengenek, és újabb vodkás meg sörösüvegek kerülnek elő. Sophie csak nevet rajtuk, megszokta már.