Novemberi eső Zuhog az eső. Minden szürke, borús és nedves. Nyálkás köd szállt a városra. Alig fél órája esik, de már bokáig ér a víz. Az emberek rémülten és idegesen rohangálnak fekete esernyőjükkel, esőkabátjukkal. Némelyek csak a táskájukat tartják maguk fölé. Olyan igazi, téglalap alakú, bőr, hivatalnok aktatáskájuk van. Egymást lökdösik, káromkodnak. Kocsik húznak el a járókelők mellett. Vízzel és sárral terítve be őket, újabb szitkozódásokra adva okot. Így néz ki Párizs egy novemberi délutánon. Az emberek sietnek haza a munkából, iskolából, edzőteremből. Mitsem törődnek egymással, leköti őket a rengeteg feladat, amit még el kell intézniük estig, hogy aztán kilenc-tíz körül hullafáradtan hazazuhanjanak. Már megint semmit sem beszélgetve a családdal, barátokkal, szerelmekkel is alig. Mert ugye, ez a XXI. Század, rohanó világban élünk. Ki kell dolgozni a belünket, hogy megvehessük a legdrágább autót, legterendibb ruhákat, legintelligensebb mosógépet. Le kell mennünk az edzőterembe- persze a legfelkapottabb személyi edzőhöz-, hogy nekünk legyen a legjobb alakunk. Mindenből a „leg-ek”! És most még az a nyavalyás eső is csak zuhog! Ezért még ingerültebbek.Sophie csak figyeli ezeket az embereket. Szánalmasnak találja őket. A könyvesbolt előtt áll, nagyon élvezi az esőt, ahogy ömlik alá a hatalmas sötét felhőkből. A ruhája ázott, a haja vizesen simul az arcába. Egyszercsak elsuhan mellette egy középkorú nő, és rákiált, hogy mit ácsorog ott, azonnal menjen be a boltba, mert még megfázik. Akár be is mehetne, minden délutánját ott tölti. Szereti a könyveket, az illatukat, a tapintásukat, a betűiket. Rengeteget olvas és a boltban Christiannal mindent megbeszél. Christian nagyon művelt, mellette Sophie néha buta kislánynak érzi magát, ilyenkor a fiú csak nevet. Sophiet sokkal többre tartja magánál. Nagyon jóban vannak, talán szerelmesek is, de egyikőjük sem vallotta még be önmagának sem. Tehát, igen, bemehetne a boltba, de feldühíti, hogy idegenek akarnak parancsolgatni neki csak azért, mert 16 éves. Szereti az esőt, érezni, ahogy a cseppek végigfolynak az arcán. Mintha fájdalom nélkül sírna. Olyan különös érzés, mintha mindenen kívül lenne. A dolgok az utcát csak úgy történnek, nélküle, nincs beleszólása. Boldogság tölti el, amikor arra gondol, hogy ő nem olyan és soha nem is lesz olyan, mint azok az emberek ott. Benéz a boltba, két- három vevő lézeng bent, már égnek a lámpák, Christian épp CD-t cserél, kihallatszik a zene: Alice in Chains- Rotten Apple. A lány egyik kedvence, pont olyan melankolikus és borús, mint az idő. Olyan jó nézni Christiant ahogy a pultnál pakol. Valahogy nagyon közel érzi most magához. Furcsa érzés. Arra eszmél, hogy fázik, ránéz az órájára, már másfél órája áll ott, észre sem vette. Hirtelen kinyílik az ajtó, Christian behívja, hátra megy a raktárba és két perc múlva forró teával jön vissza. Mosolyog, nem kérdez semmit, csak leveszi a pulcsiját, és ráteríti a vacogó Sophie-ra. Csak ülnek és nézik egymást. Közben a bolt teljesen kiürült, zárni kéne, de velük megállt az idő. Valami örökre megváltozott. Égdörgésre riadnak mindketten, hirtelen elalszik a lámpa. Áramszünet. A szemük megszokta a fényt, így mivel kint is sötét van, semmit sem látnak. Christian botorkálva elindul a raktár felé gyufa vagy elemlámpa után kutat. Sophie követni akarja, de megbotlik. Christian odaugrik, hogy elkapja, de túl sötét van. Elesik, magára rántja Sophiet. Nevetnek, aztán csend.Christian háttal fekszik a földön, Sophie fölötte. Hajáról a vízcseppek a fiú arcába hullanak. Hallják egymás szuszogását. Tekintetük a másikét kutatja, de ezt csak sejtik. Sophie megremeg a hidegtől és izgatottságtól. Feláll, zavartan eltűri a haját. - Félsz?- kérdezi halkan Christian - Nem, amíg velem vagy.- válaszolja. - Gyere!- szól a fiú és kézenfogja. Egy polc tetején megtalálja az elemlámpát, felkapcsolja. Keresi a kulcsot, hogy be tudjon zárni. Sophie felül az asztalra. Tele van kérdésekkel, fázik, bámulja a cipőfűzőjét, nem mer megszólalni. Várja, hogy a Christian kezdje. De semmi, csak néma csend, a zene sem szól. - Haza kell mennem.- szólal meg végre. - Tehát félsz- hallatszik Christian hangja szomorúan a bolt másik feléből. - Semmivel sem jobban, mint te! Christian rávilágít az arcára: Mosolyog, őszintén, kicsit játékosan. Csak Sophie tud így mosolyogni. Odamegy hozzá, megáll előtte. Sophie a nyakába borul és a fülébe súgja: - Nem is tudtam, hogy milyen régóta várok erre! Leugrik az asztalról, az ajtóhoz szalad, még visszanéz, mosolyog és integet. Aztán kirohan, bele az esőbe. Fut végig az utcákon, a cseppek kellemesen hűsítik az arcát. Talán még soha nem volt ilyen boldog. Még mindig nagyon intenzíven érzi a fiú illatát. Eszébe jut, hogy rajtamaradt a pulcsija. Melegséggel tölti el a gondolat, ugyanakkor egy pici aggódással is, nehogy Christiannak baja legyen. Megáll, a futástól alig kap levegőt, zihál. Felnéz az égre. Szereti az esőt, érezni, ahogy a cseppek végigfolynak az arcán. Olyan, mintha fájdalom nélkül sírna....